MédiatechnikaGimbal

Médiatechnika | 2019. Június 12., Szerda 07:00

Mitől "áll" a mozgókép? ? Mozgóképnek nevezhetünk-e egy virágról, rögzített kamerával készült jelenet képét? Dénes Zoltán HSC operatőr cikke megadja a választ.

Mozgókép, mondjuk a televízió képernyőjén, vagy a mozi vásznán megjelenő látványra. De mitől mozgó a kép? Egy illúziótól. Attól, hogy becsapjuk, nem a szemünket, hanem az agyunkat. Ha egy másodperc alatt megfelelő számú állóképből álló sorozatot mutatunk meg a szemünknek, akkor az agyunk már nem különálló képekként, hanem időbeli folyamatként értelmezi azokat.

De mitől mozgó kép a mozgókép? Mozgóképnek nevezhetünk-e egy virágról, rögzített kamerával készült jelenet képét? Szerintem igen.

De ne menjünk el ilyen messzire! Maradjunk annál, hogy valaki elmegy a kamera előtt. Amikor a film elindult hódító útjára, az alkotók csupán így mutathattak mozgást. A felvevő szerkezetek annyira nehezek és körülményesek voltak, hogy szinte lehetetlen volt felvétel közben megmozdítani azokat. Azért persze kísérleteztek, és már 1896-ban, a Lumière filmvállalkozás operatőre, Promio is tett kísérletet gondolába szerelt kamerával. Az elektronikus hajtású filmfelvevők megjelenése után készültek egyszerűbb, bonyolultabb kameramozgató szerkezetek. Először kerekes járműre rögzítették a filmfelvevőt, majd a simább mozgás érdekében a „kocsit” „vasúti” sínre rakták. Azután, hogy a kamera magassága is változtatható legyen, egy darunak (crane) nevezett karon rögzítették. Legvégül ezeket egybeépítették, amiből megszületett egy dinoszaurusz méretű szörny, ami nem csak nagy volt, de sokáig tartott az összeszerelése is, és amit lefektettek, az úgy is maradt, de ha mégis módosítani kellett a helyzetén, lehetett lebontani és újraépíteni.

 

stabilisateur-AK4000-main.jpg


Pedig a filmkészítők rájöttek, hogy érdekesebbek a képek, ha a kamera is megmozdul. Gondoljunk csak az előbb említett virágra. Mennyivel szívesebben nézem, ha körüljárjuk, mint ha külön beállításokat ragasztok egymás után, hogy megnézzem minden oldaláról. Így a vágásokat kiválthatom egy úgynevezett belső vágással.

A második világháború környékén a haditudósítók kezében megjelent a kézi kamera. Ezek már annyira „könnyűek” voltak, hogy, mint a neve is mondja, állványtól függetlenül lehetett dolgozni velük.

A hatvanas években új szelek fújtak, pontosabban új hullámok nyaldosták a filmművészet partjait. A francia újhullám azzal nyűgözte le a nézőket, hogy fel- vagy inkább elszabadult a kamera, és szakítva az akkor egyeduralkodó hollywoodi ízléssel, szabadon mozoghatott a rendelkezésre álló térben.

A kezdeti kábulat után azonban ismét igény jelentkezett a stabil, a kéz véletlenszerű mozgását mellőző képre. A nagy vásznon ugyanis nehéz hosszú időn át elviselni a kézben tartott kamera remegő képét. A nagy kérdés az: hogyan lehet stabil a kézben tartott kamera képe?

Operatőrök, majd fizikusok, mechanikusok kezdték törni a fejüket a probléma megoldásán. Az alapvető probléma, hogy a kamerát tartó ember egy sok csuklóból álló „szerkezet”. Ott van a boka, a térd, a csípő, az egész gerincoszlop, a váll, a könyök, végül a csukló. Ezeket az agy vezényletével az izmok tartják majdnem teljesen stabil állapotban. Láttam egyszer egy érdekes videót, ahol egy kézben tartott madár feje tökéletesen egy helyben marad, hiába mozgatják jobbra, balra, fel, le, előre, hátra. De az ember keze, főleg ha még kamera is van benne, nem képes ennyire mozdulatlanul egy helyben maradni. A megoldáshoz egy régi találmányhoz, a háromtengelyű csuklós fejhez fordultak, aminek története a görögökig, illetve természetesen még régebbre a kínaiakig nyúlik vissza. A későbbi századokban a hajók iránytűjét is ezzel tartották viszonylagos nyugalomban.

Először is a kamerát leválasztották az operatőr kezéről, válláról. Rudak, ellensúlyok és a háromtengelyű csuklós fej bonyolult rendszerét egy mellény segítségével a testéhez rögzítették.

 

IMG_0437.JPG

 

Ezt ma már Steadycam néven ismerjük. A rendkívül precízen kiegyensúlyozott rendszerrel rázkódás mentesen lehet követni az eseményeket. Nagyon sok gyakorlással elsajátítható a kamera mozgatása, forgatása, emelése. Hogy miért nem szaladgál most mindenki Steadicam-el, annak az az egyszerű oka, hogy nehéz (a kamera súlyán felül, még egy annál kicsivel nehezebb szerkezetet is meg kell tartani egy mellény segítségével az operatőr gerincének), és ahhoz, hogy a nézőnek természetesen hasson a mozgás, nagyon sokat kell gyakorolni.

Mégis ez a szerkezet az, ami annyira átalakította az operatőrök munkáját és képi világát. Olyan jelenetek elkészítésére ad lehetőséget, amit korábban elképzelni sem lehetett. Annyira hozzászoktunk a levegőben „úszó” kamera képéhez, hogy ma már szinte elképzelhetetlen egy magára valamennyire is adó produkció e nélkül a segédeszköz nélkül.

Persze ahogyan zsugorodott a kamerák mérete, a stabilizátorok is egyre kisebbek lehettek. Van már kézben tartható változata is. Azért a dokumentumfilmezésben csak kisebb szerepet kapott,  elsősorban mérete és az üzembe helyezés bonyolultsága miatt.

A dokumentumfilmek számára egy másfajta szerkezetet találtak ki, mégpedig az optikai képstabilizátort. Ez az objektíven belül elhelyezkedő szabadon mozgó lencsetag, amit a kamera mozgását figyelő függőleges és vízszintes érzékelők által szabályozott áramkör mozgat. Sokat segít a nyugodt kép megalkotásában, de nem simítja ki teljesen azt.

Néhány éve azonban köszönhetően az érzékelők, az elektronika, és a mozgató motorok fejlődésének, megszületett a legújabb kamera stabilizáló rendszer, aminek még nincs a magyar nyelvben meghonosodott és elfogadott neve. Nevezzük hát úgy, ahogyan az angolban: gimbal, azaz magyarul csuklós fej. Az elnevezés kicsit megtévesztő, mert ellentétben a Steadycam-mel, ebben nem található meg a fentebb tárgyalt mechanikai szerkezet.

 

belso1.JPG


Az új elektromos stabilizátor szintén három tengely mentén működik, azonban a kiegyenlítést a tér mind három irányban érzékeny szenzorok adatai alapján a három tengelyre szerelt gyors és nagy nyomatékkal bíró motorok végzik. Ez tehát elektronikus, és ebből adódik egyetlen hátránya: az energiafüggés. Nagy pontosságra van szükség, hogy az elmozdulással egyidőben és azonos mértékben legyen ellenhatás.

Én meglehetősen régen készítek olyan filmeket, amiben főszerepet kap a kézi kamera. Nagyon sokszor szinte lehetetlen állványról dolgozni. A folyamatos változás miatt elengedhetetlen a kamera helyzetének változtatása. Azonkívül az eseményeket sokszor lábbal kell követni. Sok gyakorlás után elfogadhatóan nyugodt képeket sikerül készíteni, de persze ez soha nem éri el a 100%-ot. Engem is rabul ejtenek azok a filmjelenetek, amikor a kamera mozgása fel sem tűnik, szinte szabadon repül a levegőben.

Az optikai képstabilizátort már régen használom, de ez általában kevés, ezért elkezdtem keresni a számomra leginkább megfelelő segítséget. A Steadycam elég hamar kiesett. Elriasztott a robusztus mérete és az, hogy szűkebb térben, amikor sok ember között kell mozogni, könnyen elakadok vele. Márpedig, ha hozzáérnek, kibillen egyensúlyi helyzetéből, és az sok idő, amíg visszaáll. Azonkívül kicsit nehézkes a beállítása, és tartóállvány nélkül ez lehetetlen is.

 

FY-AK4000-product_5.jpg


A gimbal-okat tanulmányozva azt találtam, hogy két nagy csoportjuk létezik. Az első, az egészen apró, néhány dekagrammos telefonokhoz, akciókamerákhoz, legfeljebb DSLR fényképezőgépekhez készített stabilizátorok csoportja. Ezekből rendkívül nagy a választék. A másik csoport a méretes, nehéz „filmes” kamerákat is megtartó szerkezeteké. Ezek nagyok és viszonylag nehezek (szállítás!). Használata kétkezes, ezért a precíz működtetéséhez két emberre van szükség. Ugyanis ha két kézzel tartom a keretet, csupán egy-egy hüvelykujjam marad a gimbal és a kamera irányítására.

Én Sony PXW-FS5 kamerával dolgozom. Ez az első csoporthoz nagy, nem bírják el. A második csoporthoz, írhatnám azt, hogy kicsi, de pontosabban a gimbal-ok feleslegesen nagyok. Sokkal nagyobb kamerákhoz fejlesztették. Ezenkívül ott van az említett kétszemélyes használat. Így kerültem két szék közt a pad alá. Ez a méret kívül került a tervezők látómezején.

Végül találtam két gyártót, akiknek kínálatában szerepelt egy-egy (ha kell) egykezes, nem keretes, hanem rúdra szerelt gimbal. Az adatlap szerint mindkettő alkalmas lehet egy ilyen könnyű (teljesen felszerelve sem több két és fél kilónál) kamera tartására.

Ezután következett a kísérlet. Az első amire rá kellett jönnöm, hogy az adatlap nem teljes, nem lehet teljes. Hiába férek bele minden, ott szereplő határértékbe, bizonyos feltételekről, elsősorban a geometriáról, szó sem esik. Ezeket a gimbal-okat alapvetően DSLR kamerákhoz, azaz fényképezőgépekhez fejlesztették.

Az első leküzdendő akadály a kamera felszerelése, hogy az mozgás közben sehol ne ütközzön bele a három tartó kar valamelyikébe. Amikor orrnehéz a szerelvény, vagyis nehéz és hosszú a felhelyezett objektív, annyira hátra kellene csúsztatni az kameratestet, hogy az már beleütközik a mögötte lévő karba. A második, hogy túl magasan van a kamera súlypontja. Ettől labilissá válik a rendszer, és időnként elveszíti egyensúlyát. Ezen a ponton az egyik versenyzőtől el kellett búcsúznom.

 Maradt a Feiyutech AK4000. A kínai gyártó kínálatában sokféle stabilizátort találunk, elsősorban kicsi eszközökhöz. Az AK4000 és kis testvére az AK2000 4, illetve 2 kg-os kamerákhoz készült. Igaz, az objektív itt sem lehet tetszőlegesen terjedelmes, de leginkább úgy sem nagy átfogású varió objektívre van szükség, hanem fix gyújtótávolságú nagy-látószögűre.

 

IMG_0451.JPG


Az első kérdés: mi maradjon a kamerán? Az FS5 szerencsére moduláris felépítésű, nem muszáj mindent felpakolni rá. A markolatú például elmaradhat. A kijelző szerencsére több helyre is felszerelhető. A jobb súlyeloszlás miatt hátra szereltem. Az akkumulátor nem árt, ha nagy méretű ezzel megússzuk, hogy nagyon hátra keljen csúsztatni a kamerát.

Ezután kezdődhet a kiegyensúlyozás. Mindenki másként csinálja és magyarázza, de rá kellett jönnöm, hogy legegyszerűbb, ahogyan az a gyári ajánlásban szerepel. Még egy hasznos videó is készült azok számára, akiknek nehezére esik az angol nyelvű szöveg értelmezése. Először a függőleges billenés tengelyének egyensúlyát állítjuk be. Ezt követi az optikai tengely mentén történő elfordulás beállítása, és végül a panoráma, vagy nevezhetjük svenk tengelynek. Ha mindent jól állítottunk be, bármely pozícióban mozdulatlan marad a magára hagyott rendszer. Az egész csupán egy-két percet vesz igénybe.

 

DSC01057.JPG


A tartórúdon, ahol megmarkolom, található egy érintőképernyő, egy botkormány, négy gyors gomb és egy tekerő gomb. Mindegyik kézre esik, nem kell tornázni az elérésükért. Az érintőképernyőről egyrészt állíthatóak a gimbal paraméterei, például, hogy milyen tömeggel terheljük a fejet, a különféle üzemmódok, és itt lehet kalibrálni a rendszert.

A tekerő gomb, vagy a botkormány segítségével a három tengely bármelyike körül forgatható a kamera. Azt is én határozhatom meg, hogy a kamera nézésiránya rögzített, vagy finoman követi a panorámázó, vagy függőleges döntő mozdulatunkat.

Az érintőképernyőről nem csak a gimbal, hanem a kamera is vezérelhető. Érzékenység expozíciókorrekció, fehéregyensúly, de a legfontosabb, hogy hozzáférek a varió motorhoz, illetve élességet is tudok állítani a tekerő gombbal.

Nem minden fényképezőgép kapcsolható össze a gimbal-lal, de elég hosszú a lista és a nagy gyártók szinte minden vezérlési protokollja megtalálható rajta. Sajnos csak a fényképezőgépeké. A valódi kamerák egyelőre a szoftverfejlesztők jóindulatára várnak.

A listáról kimaradt kamerák sem maradnak magukra. Egy tetszőlegesen hajlítható fogasléc tehető az objektív élességállító gyűrűjére, és nagy áttételű motoros fogaskereket szerelhetek a kamerára, az objektív fölé, amit viszont vezérelhetek a forgató gombbal. Így a legfontosabb, az élességállítás szintén a nyélről végezhető.

Az már csak hab a tortán, hogy készíthetünk időzített felvétel sorozatot (time laps), ahol nem csak az expozíciók közt eltelt időt tudom megválasztani, hanem a kamera mozgásának pályáját is én határozhatom meg. Ehhez természetesen állványra kell szerelni a gimbal-t. Ehhez sok esetben elegendő az a háromlábú talp, amit a csomagban találunk. Ez a talp segít a rendszer beszabályozásakor is, és ez tartja meg biztonságosan a kamerát, amikor a kezünkből letesszük. Behajtott állapotában pedig biztos alátámasztás céljából, „beszúrhatjuk” az övtartóba. Így felszabadul az egyik kezünk, amivel azután a kamera állítását végezhetjük.

Ma már minden „smart”, azaz okos és felveszi a kapcsolatot a szintén okos telefonnal. Így van ez a Feiyutech AK4000 esetében is. A gimbal összes funkciója elérhető a hozzátartozó applikációból, és a működtető szoftver frissítése is ennek segítségével történik.

A tartórúd egy szénszálas, könnyű darabbal meghosszabbítható, ezáltal magas gépállásba is feltornázhatjuk kameránkat.

A rúdba négy darab speciális akkumulátort kell behelyezni, amihez töltőt is adnak. Ezzel 12 órán át dolgozhatunk az adatlap szerint, de valójában dolgozhattam vele egy teljes napot.

Éles bevetésben is használtam már a gimbal-ra szerelt kamerát. „Nem sikerült” kihozni béketűréséből, azaz egyensúlyi helyzetéből. Zárójelben ez nem is volt célom. Nagyon szélsőséges helyzetben is megbízhatóan tartotta nyugalomban az FS5-öt. Persze még gyakorolnom kell, hogy a követő (vízszintes és függőleges) fordulások akkor és úgy történjenek, ahogyan én azt elképzelem, de az első kísérletek biztatóak. És csak halkan jegyzem meg, hogy ezért felvételt nem kellett kidobni.

 

Dénes Zoltán

 

Share |
top

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be, ha még nem regisztrált a regisztráció linken megteheti!

E-mail

Jelszó

Regisztráció | Elfelejtett jelszó

bottom
Impresszum
Betöltés: 0.091053 másodperc.