MédiatechnikaPályakép: Feledy Péterről

Médiatechnika | 2017. November 13., Hétfő 16:00

Közel négy évtized közszolgálat

A Magyar Televízióban a Riporter kerestetik című vetélkedő győzteseként ismerték meg a nézők 1971-ben, s egy évvel később már az intézmény munkatársa volt. Szerkesztő-riporterként, hírigazgatóként, stúdióvezetőként, alelnökként, főmunkatársként egyaránt tevékenykedett a jogi végzettségű televíziós szakember.

 

asztalnĂĄl.jpg


Vannak állomások az ember életében, amikor visszatekint, összegez, mérlegel. Megtette ezt Ön is? 

Folyamatban van. De a visszatekintés, összegzés szükségszerűen magában hordozza a jövő tervezését is. A jövő tervezésénél az egyik meggondolást Márai Sándor adja számomra, aki azt írta: „Legfőbb ideje, hogy haszontalanul éljél. Már éppen eleget éltél hasznosan.” Ez egy szellemes mondat, de érdemes kicsit tűnődni az értelmén. Egyáltalán: mi tekinthető haszonnak, ki állapíthatja ezt meg, hogyan tud hasznos lenni egy öregember?


Pályája melyik szakaszára emlékszik vissza a legszívesebben?

Több szakasz van. Ezek személyekhez, időszakokhoz vagy műsorokhoz kötődnek. Ilyenek például az 1971-es Riporter kerestetik! című műsort készítő csapat tagjai: Karácsondi Miklós televíziós, Bölcs István és Sóskúti Márta rádiós szerkesztők, Vértessy Sándor műsorvezető, Kökényessy Ferenc rendező. Az Ablak kitaláló, indító gárdája: Sárközy Erika, Peták István, Horváth Ádám, Kovalik Károly. Későbbi főszerkesztője, Gombár János. És ha már Ablak: pályafutásom egyik legszebb korszaka ehhez a műsorhoz kötődik.

Büszkeséggel és örömmel gondolok vissza a Zárórák készítésére is. Az utánam következő korosztályokból is nagyon sokakra emlékszem szívesen, mert sokat tanultam tőlük, hosszú listát tudnék írni ezen nevekből… A legizgalmasabb, legfelemelőbb időszak viszont 1989-90 volt. Nagy szerencsémnek érzem, hogy a legtöbb rendszerváltoztató, történelmi eseményen televíziósként lehettem jelen.


Van olyan időszak is, amiről nem szeretne beszélni, vagy amelyik sebeket szakít fel? 

1972. január 1-jén lettem a Magyar Televízió belsős munkatársa és ez 2011. november 1-jén szűnt meg. Munkajogilag ugyan „csak” 1986. március 1-jén lettem televíziós, de előtte, 1983. március végéig már korábban is az voltam, közben 3 évre átmentem a Magyar Rádióhoz. Nagy élményt jelentett Szepesi György és László György szerkesztő-riporterének lenni! De ezen időszak alatt folyamatosan tévéztem is, például az Ablak befutásának időszakában, így aztán később visszahívtak és engedtem a kísértésnek… Ennyi idő alatt – mondhatnám különösen ilyen viharos időkben – az ember ad és kap sebeket. Politikaiakat és szakmaiakat is. Okkal is, meg ok nélkül is. Immunissá nem válik az ember, de megtanulja helyén kezelni ezeket. Mindig követtem a céltábla nem lő vissza elvét. Még akkor is, amikor tényekben voltak – finoman fogalmazok – pontatlanok bizonyos „sebek”.

 

filmkamerĂĄs.jpg


Mi az, amire a legbüszkébb? 

Büszke az ember a teljesítményeire lehet. Amit megítélni nem az én feladatom. Van néhány televíziós munkám, amelyekre jó érzéssel gondolok vissza. Ilyen Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetése, amelynek a 301-es parcellában történt eseményeiről tudósíthattam, ilyen néhány, az 1956-os eseményekkel foglalkozó riport- és dokumentumfilm, néhány Ablak, néhány Hazanéző, néhány Záróra. Amire viszont mégis egyértelműen büszke vagyok, az egy ismert politikus megjegyzése, amit évekkel ezelőtt mondott nekem: az a baj veled, hogy nem tudjuk, hová tartozol. Mondtam neki, köszönöm a dicséretet, én közszolga vagyok, magánvéleményem e tekintetben sem tartozik a nyilvánosságra.


Újrakezdené? Mi az, amit biztosan másképp csinálna? 

Ha eljátszunk az újrakezdés gondolatával, több lehetőség vetődik fel: újrakezdeni 1972-ben, 2011-ben vagy 2017-ben? Az akkori vagy a mostani eszemmel, tapasztalatommal? Az elvi lehetőségek tehát sokszorozódnak, így hát ezért sem érdemes erre sok időt vesztegetni. Azt sajnálom, hogy a nyelvtanulás elmaradt az életemből. Ennek hátrányait az idők változásával egyre inkább éreztem a pályámon.

 

Feledy_PĂŠter_fortepan_88384.jpg


Kik azok, akik támogatták, segítették a pályáját, s akik nélkül biztosan nem az a Feledy Péter lenne, aki lett? 

Mondtam már korábban néhány nevet, ők nagyon fontosak számomra. Rövidebb, hosszabb ideig olyan sok kollégával dolgoztam együtt, hogy nehéz lenne valamennyi ilyet felsorolni. A ma már alig emlegetett, alig ismert Kovalik Károly riporteri attitűdje, derűje, férfiúi bája máig utolérhetetlen a szakmában. Horváth Ádám szakmai tudása, szigorúsága, Nagy József operatőr szakmai alázata és tisztessége, Gombár János és Litauszki János makacs következetessége, a vidéki Magyarország élete és gondjai televíziós bemutatása iránti elkötelezettsége – példaértékűek számomra. És szerkesztőségvezetőként nagyon sokat tanultam a délelőtti műsorok – Tízórai, Napi Mozaik, Nappali – csapatától. Például nyitottságot a világ, a szakma újdonságaira, köszönöm nekik, hogy kényszerítettek – több-kevesebb sikerrel – a velük való lépéstartásra. A pályámat segítő kollégák sorába azonban beleértem azokat is, akik szakmailag, emberileg, erkölcsileg annyira taszítóak voltak számomra, hogy negatív példaként befolyásolták a pályámat: így nem szabad élni, így nem szabad dolgozni! Ugye eltekinthetek a nevek felsorolásától? 


Emblematikus, meghatározó alakjává vált a televíziózásnak. Szinte minden műfajban otthonosan mozgott, hiszen készített ifjúsági, közérdekű, tényfeltáró, oknyomozó, politikai, történelmi, szolgáltató riport- és dokumentumfilmet, illetve műsort. Van valami, ami kimaradt, ami hiányzik ebből a felsorolásból? 

Műfaj talán nem, de adott területeken belül természetesen – mint a legtöbb televíziós műsorkészítő – tele vagyok zseniális, meg nem valósult ötletekkel. Ezeket egyszer közzé teszem, és ha valaki érdemesnek tartja, s tud rá pénzt szerezni, csinálja meg. Ingyen adnám. Ami megszűnése óta folyamatosan leginkább hiányzik – gyanítom, nem csak nekem -, az a korábbi típusú Záróra. Amelyben 3-4 okos ember összehajolt és egy témáról vitatkozott, veszekedett, tűnődött. Nagy szellemi kihívást jelentett például Kantról vagy Marxról beszélgetni Heller Ágnessel és Bolberitz Pállal, az ÁVO-ról (élőben) Farkas Vladimírral és Kutrucz Katalinnal, a Habsburg-családról Habsburg Ottóval… hosszan sorolhatnám. Beszélgetni Sztálinról, Hitlerről, Rákosiról, Kádárról, megérteni és megértetni a 150 éves török ittlét, a tatárjárás, a doni katasztrófa, az 1956-os események, a rendszerváltozás történéseit és hatását, a berni foci VB döntőjének körülményeit és következményeit, Mozartot és Elvis Presley-t, egy asztalnál ülni és beszélgetni Mario Soares volt portugál államfővel, Vásárhelyi Tamással, Oláh György Nobel-díjassal… szóval fantasztikus volt. Igaz, értelmiségi rétegműsor, de igazi közszolgálat volt. Sajnos ilyen típusú műsor sincs manapság. Több mint 250 Zárórának lehettem a műsorvezetője.

 

portre.jpg


Legendás korszaka nem csupán a Magyar Televízió történetének, Önnek is az Ablak című közérdekű szolgáltató műsor. A nagy sikerű vállalkozás egyik műsorvezetője és szerkesztője volt egyben. Élőben! 

 1981 nagy találmánya az Ablak. Sok tekintetben. Például: nem volt direkt politikai műsor, de időnként egyértelműen kétértelmű – ahogy akkoriban fogalmaztuk. Élőben ment, s nem forgatókönyvből, hanem adásmenetből dolgoztunk. Abban az, hogy mi mi után következik, milyen időtartamú a bejátszás vagy a stúdió és legfeljebb néhány emlékeztető szó vagy mondat szerepelt. Vagy csak az, hogy Déri Jancsi vicceset, vagy Nagy Gyuri jókat mond… Ez még javában a súgógép előtti korszak – mindig utáltam, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam - és nem voltak előre leírt műsorvezetői és más szövegek. És ebből csak ritkán adódtak balhék, mert megbeszéltük előre az adásokat és a megbeszéltekhez többnyire tartottuk is magunkat… Istenem, ha belegondolok, hány olyan magát műsorvezetőnek tartó kolléga dolgozik ma a szakmában, akiknek még a kérdései is a súgógépen vannak! Imádtam az élő adásokat! Bizonyos értelemben az egyidejűség a televíziózás legfontosabb értelme, funkciója. Mert javíthatatlan, ezért hitelesít. Másrészt a szereplőket fokozott koncentrálásra kényszeríti, benne van a pakliban a baki, a malőr, a memóriazavar, a technikai zűr és még sok minden váratlan történés lehetősége, és ha bekövetkezik, akkor derül ki igazán, hogy valaki mennyire profi a szakmájában. Előfordult velem élő műsorban, hogy az adás kezdő pillanatában 40 határőr – azaz az összes riportalany - kirohant mellőlem és riportertársam mellől, mert megszólalt a riadót jelző csengő, hogy egy idősebb beszélgetőtársam rosszul lett és lefordult a székről (néhány perc múlva visszajött az adásba), hogy az egyik kollégának pont a megszólalása pillanataiban támadta meg végzetesen az artikulációs bázisát az alkohol, ami miatt csak hebegni, habogni tudott. De túléltük, megoldottuk. Szóval abszolút élőpárti vagyok. De sajnos mostanság – a választási műsorok kivételével, ami „más tészta” – régen nincsenek nagy körkapcsolásos, több helyszínes élő adások, mint például a 80-as évek végén a Hétvége. Kár. Ma sem lennének érdektelenek. Visszatérve az Ablakhoz. Nagyon jókor ment az adás: délután 6-tól 7-ig, péntekenként. Ebben az időpontban akkoriban már sokan néztek tévét. És ha az adásban adódott valami balhés anyag, amin péntek este valahol begurultak, akkor szombatra már félig, hétfőre pedig gyakran teljesen elfelejtették a dolgot, vagy legalább csökkentek az indulatok. Ezeket az ügyeket Peták István, később Gombár János „kezelte”: az a korrekt megállapodás született köztünk, hogy ha ők, mint felelős szerkesztők valamire rábólintanak, akkor a balhét ők viszik el. De az is előfordult, hogy akkor is elvitték, ha az adásban valami improvizáció történt… Emlékszem, a Bős-Nagymaros-ügy körüli politikai indulatok „virágkorában” - természetesen tudatosan - Visegrádról sugároztunk egy műsort. Ez volt Papp Endre első Ablak szerkesztése, én voltam a műsorvezető. Akadt néhány akkoriban bizonyos körökben indulatokat keltő momentuma a műsornak, s a politika megtorlást követelt. Peták Pista hihetetlenül megbüntetett minket: Papp Bandi még egy rövid ideig újra nem szerkeszthetett, de minden Ablakba beültette, én viszont a műsorvezetéstől tiltattam el, de akkor kezdtem szerkeszteni Ablakot. Ritkán kerestünk olyan jól, mint akkoriban! Szóval összekacsintó CSAPATTÁ váltunk, szép volt, rég volt…

 

FelediPĂŠter.jpg

 

Hosszú időn át volt parlamenti tudósító. Az első szabad választások, állami ünnepek állandó műsorvezetője lett. Újratemette a XX. század nagy politikusegyéniségeit. 

A politikai műsorokba a televízióhoz való visszakerülésem után jutottam be. Az első ilyen adás az 1985-ös választási műsor volt, amely azért számított újszerűnek, mert akkor jogszabály úgy rendelkezett, hogy kötelező az egyéni körzetekben a kettős jelölés. Ez a hatalom részére nem várt bonyodalmakhoz vezetett: az akkori demokratikus ellenzék néhány képviselője is ringbe szállt, akiket többnyire mindenféle eszközökkel – általában sikeresen – próbáltak „kifúrni”. A Parlamentből tudósítottunk. Bár ott volt a választási központ, információt szinte alig kaptunk. Egyébként ekkor lett képviselő – a lónak 4 lába van, mégis megbotlik -, szinte tévedésből Király Zoltán szegedi tévés kollégánk. Ebben lehetett némi szerepe annak is, hogy rendszeres közreműködőjévé vált az Ablak-nak… Aztán a 80-as évek második felében, amikor az országgyűlés áttért a negyedévenként rendezendő ülésszakokról a sűrűbb ülésezésekre és az ott megvitatandó kérdések is valódibb kérdések lettek, hamarosan valamennyi ülést élő adásban közvetítette az MTV.

Nagy szerencsémnek tartom, hogy Hortobágyi Évával szinte ketten lehettünk a tudósítók. Hihetetlen élményt jelentett. Váratlanul, de szinte rendszeresen előfordultak 10, 20 perces, néha ½ órás vagy hosszabb szünetek, amikor nem adtuk vissza a szót a stúdiónak. Ezeket végigimprovizáltuk. Beszélgettem X politikussal, de látom, hogy a szerkesztő – Peták István, Murányi Mihály – jön egy másik politikussal és jelzi, hogy ő következik. Annyira benne voltunk az élet sűrűjében, hogy azonnal tudtuk, mi lehet a téma. És nem tudtuk, hogy mikor szólal meg az ülésszak folytatását jelző csengő. Ekkor váltottam életemben először és utoljára néhány szót Kádár Jánossal. A tévés helyszín az üléstermet körbevevő folyosó azon részén székelt, ahol a férfi WC is működött. Mi gyakran képernyőn figyeltük az üléstermi eseményeket, amikor is egyik alkalommal a főtitkár megkönnyebbülve kijött az említett helyiségből és megállt mellettünk. Kis, tűéles SONY képernyőnk volt. Nézegette, aztán megjegyezte, hogy milyen éles a kép. Akkoriban történt, hogy néhány szovjet képcsöves tévékészülék felrobbant. Erre utalva megjegyeztem, hogy ráadásul még nem is robban. Kicsit felhorkanva reagált: ugyan, őt tájékoztatták arról, hogy azok azért robbantak fel, mert túl sok ideig, túl sokáig nézték. Becsületszavamra, ezt mondta… Ezután távozott.

Aztán jöttek a rendszerváltozás eseményei. 1989 őszén debütáltam, mint pártkongresszusról tudósító tévés. Életemben először az MSZMP 89. októberi kongresszusáról tudósítottam, amikor átalakult MSZP-vé. Aztán az összes alakuló, új párt kongresszusán, a köztársaság kikiáltásakor is dolgoztam. Riporter voltam az első választások sok tekintetben jogos kritikát kiváltó tévés közvetítésében. Nem sorolom: örök élmény és hálát adok a sorsnak, hogy hosszú ideig történelmi események tudósítója, szemtanúja lehettem. Különös élmény és megtiszteltetés számomra, hogy a Nagy Imre-temetést követően Mindszenty József és Horthy Miklós újratemetésén is közvetítő riporter lehettem. Ez a sor 2011-ben Mádl Ferenc temetésével zárult.

 

tevesantall.jpg


Az Ön nevéhez fűződik az immáron legendás, Antall József miniszterelnökkel készített „pizsamás” interjú is. 

Egyik megrázó és felemelő epizódja riporteri pályafutásomnak. Újranézve a beszélgetést ismételten rájöttem: ez tulajdonképpen nem klasszikus interjú, hanem egy időnként közbevetésekkel megszakított szenvedélyes monológ. A megfelelő időben hallgatni tudni – az egyik legnagyobb riporteri, szakmai kihívás. És akkor az is – egyébként nem nehéz – szakmai feladat volt, hogy rábeszéljem a mindig elegáns miniszterelnököt, hogy az adott helyzetben a pizsama a legmegfelelőbb öltözék. A nap délutánján Pálfy G. István, a Híradó főszerkesztője riasztott az ügyben, hogy álljak készenlétben. Minden ellenkező híresztelés ellenére ekkor sem kaptam sem tőle, sem mástól instrukciókat. Aztán amikor megérkeztünk a székházba a kazettákkal, csak azt kérdezte, milyen időtartamú a riport és kell-e vágóképezni. Mondtam, szerintem nem. Így került adásba néhány perc múlva. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert hallottam legendákat, hogy az anyag a sugárzottnál sokkal hosszabb volt és hogy miként nyirbálták meg…


Ebben az országban mindenkit beskatulyáznak, politikailag megbélyegeznek. Ezt Ön sem úszhatta meg. 

Áttételesen szó esett már erről. Igen, kaptam, kapok bélyegeket. Őszintén mondom: ma már nem nagyon érdekelnek. A MÚOSZ-nak hosszú ideig voltam tagja, egy ideig az Etikai Bizottság elnöke is. Egy kitérő mondat: állt előttünk panaszosként a rendszerváltozás után a rossz emlékezetű Czinege Lajos is és neki adtunk igazat. Akkor léptem ki, amikor a MÚOSZ, mint testület, rokonszenvéről és támogatásáról biztosította a Demokratikus Chartát. Bodor Pál akkori MÚOSZ-elnöknek írt levelemben azzal indokoltam döntésemet, hogy egy szakmai és nem politikai szervezetbe léptem be, politikai szervezetnek nem kívánok tagja lenni. Egyébként semmilyen pártnak soha nem lettem tagja. És nem is leszek. Különben ha felidézzük, hogy Antall József annak idején miket kapott az ellenzéktől, a sajtótól, milyen – esetenként alantas és primitív - politikai vádakban és gyanúsítgatásokban volt része és ez az Antall-kép hogyan alakul át szép lassan egy higgadtabb időszakban. Nem összevetve természetesen kettőnk „bélyegeit”, aránytévesztés lenne, de talán változhatnak a rólam kialakult „bélyegek” is. Nézzék újra a sokat bírált Antall-interjúkat, beleélve magukat az akkori helyzetbe… Egyébként igaza volt Kner Izidornak, aki írt néhány jó aforizmát is azon kívül, hogy kiváló és kreatív nyomdász volt. Az egyik így hangzik: „Derűm és borúm ennenmagamban rejlik”. A 75. életévem felé közeledve egyre inkább érzem és megélem ennek igazságát.

 

antalespeter.jpg


Örömtelevíziósnak” nevezte magát. Olyan műsorok fémjelzik a nevét, mint a Radar, a Fiatalok órája, a Mozdulj!, a Kezdőkör, a Pár-beszéd, a Hazanéző, a Létkérdések, az Aktuális, a Záróra, a Napi Mozaik, a Nappali. Abba lehet ezt a munkát egyik napról a másikra hagyni? 

A televíziózástól való búcsúzás szerencsémre hosszúra nyúlt, ez enyhítette a dolgot. Ha az ember nyugati köztelevíziókat néz, ott vannak érett, hogy úgy mondjam idősebb korban lévő híradós és más műsorvezetők – hölgyek és urak is - szép számmal. Hazai szokás az irtásuk. Savanyú a szőlő, gondolhatják, ami részben igaz is. De miért ne lehetne igaz? Jó lenne ellenérveket - szakmaiakat és másokat - hallani. Nem zárójelben jegyzem meg: az idősek – Magyarországon közel 3 millió nyugdíjas él! – életének, speciális gondjainak televíziós megjelenítése, a nekik való segítségnyújtás fontos feladata szerintem egy köztelevíziónak. Itt és most Magyarországon különösen. De ez az egyik hiátus a mostani műsorstruktúrában, köztelevíziózásban. Ez is az egyik oka annak, hogy 2011-ben én kezdeményeztem munkaviszonyom megszüntetését. Ezt korábban nem tudtam volna elképzelni… És 2012. március 15. óta nem vagyok televíziós. De az igaz, hogy televíziós pályafutásom nagy részét „örömtelevíziósként” éltem meg!


Számos díjat adományoztak Önnek. Fontosak voltak ezek a kitüntetések? 

Nemrég olvastam egy G. B. Shaw-aforizmát, amely így szól: „Egy díjat nem szabad visszautasítani, úgy kell élni, hogy ne kapj!” Érdekes gondolat. Annyi kitüntetési ceremónián vettem részt tudósítóként, hogy időnként felkeltette az érdeklődésemet: milyen lehetne a nevemet, a tapsot hallani, szép ruhában kivonulni, milyen nagy gondolatot suttog a kitüntető a kitüntetett fülébe, amikor mélyen a szemébe néz és tiszta erővel vagy lagymatagon rázza a kezét. Meghajtanám-e a fejemet, netán derékból hajolnék, vagy csak biccentenék? Néhányszor azért adódott ilyenben részem. A képzeletbeli dobogó legfelsőbb fokán nálam holtversenyben 2 kitüntetés áll. Az egyiket a 80-as évek második felében kaptam és a „Szocialista Újságírásért” elnevezést viseli. Az történt, hogy egy időnként előforduló Ablak-balhét különösen zokon vettek 2 házban. (A fiatalabbak kedvéért: a Fehér Házban Budapesten és a Szabadság tér 17. sz. alatt található házban. Ahol az MTV eddigi legjobb korszakait megélte.) Peták Pista jó ismerőse volt – futólag én is ismertem – a MÚOSZ Belpolitikai Szakosztályának vezetőjét, ez a szakosztály tehetett javaslatot a kitüntetésre. Megbeszélték, hogy felterjesztenek, mintegy mentőövként jól jöhet a kitüntetés. És jól is jött. Különös idők ezek, sok-sok rendes emberrel is a szakmánkban. A másik ilyen díj egy későbbi Táncsics-díj. Szóval nem utasítottam vissza soha és nem sikerült úgy élnem. Ebből viszont nem következik semmi sem.


Azt mondják, egy-egy sikeres pálya elképzelhetetlen harmonikus családi háttér nélkül. 

Ez igaz. Az első rövid házasságom egy emlék, ebből született 1971-ben András fiam. Ő ugyancsak televíziós, egy gyönyörű és okos feleség, valamint 4 gyönyörű és okos gyermek boldog „tulajdonosa”. Aztán jött egy Kezdőkör című műsor a 70-es években, amelyekben ifjú tehetségeket mutattunk be - többek között Sass Sylviát, Nyilasi Tibort, Benkő Dánielt, Lovász Lászlót, Cserháti Zsuzsát – és 1974 tavaszán Monspart Saroltát.

 

csaladi.jpg

 

Az utóbbival az ismerkedés azóta tart és benne még mindig sok a feltáratlan terület számomra. Sok erénye között számomra az egyik legfontosabb, hogy semmilyen tekintetben soha nem hagy ellustulni, mindig próbál többre sarkallni, inspirál, és nem lehúz. Nehéz dolga van, sok bennem a lustaságra való hajlam… És 1981-ben megszületett Botond fiunk, aki jogász, újságíró, külpolitikai szakértő – és 2 gyönyörű gyermek édesapja. Felesége éppen a harmadik regényén dolgozik…


Hogy is mondta egyszer? Lopom az öregségemet… Nos, televíziós munkáival már nem lopja, akkor mit csinál? 

Igen, mondogattam, hogy jóval túl a hatvanon a biológia törvényei szerint testi és szellemi állapotom nagy valószínűséggel már inkább csak romlani fog. És akkor mikor lesz nekem részem nyugodt, boldog, még viszonylag jó állapotban megélhető nyugdíjas években? Persze igaza volt Cicerónak, amikor azt írta, hogy mindenki szeretne hosszú életkort megérni, aztán amikor eléri, szidja. Én nem teszem. Annyi nyugdíjas műsort csináltam, annyi okosságot hallottam arról, miként lehetünk derűsen öregek, hogy valami ezekből megragadt és megfogadható, még ha az egész ügy egy illúzió is. Többek között hogy valami értelmes, hasznos foglalatosságot kell találnia az embernek. Lehet, hogy lassan hajlandó leszek megfogadni a zseniális Fodor Ákos egy haikuját:

 

   Halaszthatatlan semmittennivalóm van. Kérlek, ne zavarj!

 

allokutyival.jpg


Talált foglalatosságot, hiszen a napokban jelenik meg az Éghajlat Könyvkiadó gondozásában a Napropó című kötete. 

Összehoztam egy 750 oldalas könyvet. A könyv nem memoár-jellegű - arra még ráérek -, hanem egy dokumentum-gyűjtemény. A „dokumentum” fogalmát némileg szabadon értelmeztem. Minden egyes NAPtári nap az apROPÓja, hogy felidézzek egy, az adott hónap adott napján elhangzott beszédet, azon a napon írt naplóbejegyzést, levelet, jegyzőkönyvet, azon a napon történt eseményt, megjelent újságcikket, riportot, egy aznapi születést vagy… stb. Ezért lett a könyv címe: NAPROPÓ. Az idézetek, a több mint 400 „szereplő” élete több mint 2 évezredet ölel át. Ezen belül fontos szempont számomra, hogy erősítsem az olvasóban annak tudatát, miszerint az 1945 és 1989 közötti hazai politikai, társadalmi, gazdasági rendszer javíthatatlan volt, összeomlott, fel nem támasztható.  

 

-a -a

Share |
top

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be, ha még nem regisztrált a regisztráció linken megteheti!

E-mail

Jelszó

Regisztráció | Elfelejtett jelszó

bottom
Impresszum
Betöltés: 0.068670 másodperc.